Éveid gazdaggá tesznek: könyvbemutató!

Johann Christoph Arnold egy amerikai keresztény közösség vezetője és lelkésze volt, lelki tanácsadóként segített sok száz házaspárt, egyedülállót. Élete végéhez közeledve összeszedte mindazt, amit megtapasztalt az időskorról saját magán és a környezetében.

A könyvet 2021. november 25-én 17 órakor a D18 kávézóban (Bp. VI. ker. Dessewffy utca 18.) mutatja be Ihász Márta szociálpolitikus. Kérjük, védettségi igazolvánnyal és maszkban vegyenek részt az eseményen!
 

Az öregedés mindenkire rátelepszik. Életem nagy részében nem akartam gondolni rá. Aztán sorra megjelentek az akadályok, melyek megpróbáltak lelassítani. Először elveszítettem a hangomat, és hónapokig nem tudtam beszélni. Azután a szívemmel volt baj. Mindkét szememet meg kellett operálni, és az egyik szememre teljesen megvakultam. Aztán romlani kezdett a hallásom. Úgy tűnt, hogy sorozatban egyik szervem a másik után mondja fel a szolgálatot.
Istennek hála, a feleségem és én minden nap tudunk sétálni egy pár kilométert. Még mindig tudok olvasni, és gépelni elég jól, hogy elvégezzem a munkámat. Milyen sokan vagyunk olyanok, mint az egyik barátom, aki így kiáltott fel egyszer: „A testem öregszik, de én nem!” Persze, nehéz elengedni mindazon tevékenységeket, amelyeket a múltban folytattunk. Nehéz lehet elfogadni megváltozott szerepünket a családban vagy a munkahelyen, amint mások veszik át a mi felelősségünket. Ettől haszontalannak és depressziósnak érezhetjük magunkat.

Öregségünk megpróbáltatásaival kapcsolatban egy kis humorérzék fontosabb, mint gondolnánk.

A nevetés földerítheti a napjait mindazoknak körülöttünk, akik azt hiszik, hogy túlságosan elfoglaltak a fontos dolgaikkal ahhoz, hogy viccelődjenek. Néha a nevetés az egyetlen, amit tehetünk, ha elfelejtjük a neveket, vagy hogy hová tettük a kulcsokat. A nálam idősebb orvosom egyszer így viccelődött: „Minden barátom gyorsabban jár, mint régebben. Gyorsabban és halkabban beszélnek. És egy kicsit homályosabban látszanak. Minden változik! Vagy én változom?”
Ahogy barátom, Pete Seeger énekli:

Az öregség arany, vagy így mondják,
De néha tűnődöm, mikor ágyba mászok,
Fülem egy fiókban, fogaim bögrében,
Szemem az asztalon, amíg felébredek.

Kevésbé mulatságos téma a mozgásképtelenség; először csak egy bot, aztán járókeret, majd tolókocsi, s a végén ágyban fekvés… Mindezek fenyegetik a függetlenségünket, és azt találjuk, hogy ami valaha könnyű volt, most erőfeszítést és kitartást igényel.
Az öregedés más aspektusait még nehezebb elviselni: házastársunk halálát, vagy a lassú szellemi leépülést. Hirtelen megtámad egy betegség, és szembe kell néznünk a saját halandóságunkkal. Ezek nagyon is valós félelmek, melyekkel én magam is szembekerültem.
Gyakran van úgy, hogy sajnálkozunk a múlt felett. Érezhetjük azt, hogy nem értünk el sikereket a választott szakmánkban, nem kerestünk annyit, mint lehetett volna, nem jutottunk el oda, amit ahová megérdemeltük volna. Bárcsak másképp neveltük volna a gyerekeinket! Én személy szerint azt sajnálom, hogy túl sok alkalmat mulasztottam el, hogy szeretetet adjak másoknak.

_{A szerző, Johann Christoph Arnold}

De a sok töprengés csak keserűséget teremt, és elszigetel minket másoktól, még a szeretett családtagoktól is. A legjobb módja, hogy megbirkózzunk azzal a káosszal, amit a saját életünkből csináltunk, vagy a nehéz teherrel, amit cipelünk, ha rábízzuk magunkat Isten kegyelmére, s így nézünk elébe a jövőnek.
Talán ez a kulcsa annak, hogy az utolsó éveinkből a legjobbat hozzuk ki. Ahelyett, hogy sajnálkozással töltenénk az időt, hálát adhatunk Istennek a leélt életünkért. Eckhart mester mondta, hogy amint öregszünk, már csak egyetlen kifejezésnek kellene maradnia a szótárunkban: „Köszönöm.” Ez a hálaérzet nem jön meg egykönnyen. De ha érezzük, rájövünk, hogy életünknek egy izgalmas periódusa kezdődik, melyben új módokon még mindig hozzá tudunk járulni az emberiség jobbításához.

[…]
Gyakran tűnődöm azon, hogyan segíthetünk egy idősebb személynek, hogy elfogadja és szívébe zárja Isten akaratát. Annyira fontos, hogy segítsünk másokon, ahelyett, hogy csak magunkra gondolnánk! Ha elmulasztjuk ezeket az alkalmakat, csak magunkba fordulunk, és szem elől veszítjük a többieket, könnyen irányt vesztünk, és keserűvé vagy haragossá válunk.

Mindenekelőtt meg kell tanulnunk, hogyan bocsássuk meg a sértéseket, melyeket mások okoznak. Amikor megbocsátunk, szabaddá válunk, és számtalan lehetőséget kezdünk látni, ahol segíthetünk.

A nyugdíjba vonulás adhat időt és alkalmat minderre. Sajnálatos módon sokan úgy közelednek a nyugdíjazásukhoz, mint olyan időszakhoz, amikor valóra válthatják saját élvezetükre irányuló álmaikat, vagy pedig rettegnek az üres, magányos órák végtelenétől. Kétségkívül drasztikus a változás; például megtanulni együtt élni az ember házastársával, miután évekig távol voltunk a házból a nap nagy részében. Lehet, hogy hiányzik a felelősség, a hatalom, amelyhez szokva voltunk a munkahelyünkön. Vagy egyszerűen hiányzik az állandó elfoglaltság. De ha találunk valamit, amiért érdemes élni, például egy ügy, vagy cél, amelyre az ember odaszenteli magát, akkor mindig lesz miért felkelni reggel! Az utóbbi években örömet találtam abban, hogy a Körforgás megszakítása (Breaking the Cycle) program keretében középiskolásokkal és főiskolásokkal beszélgettem a megbocsátásról és kiengesztelődésről.

Nem kell fizikailag fittnek lenni ahhoz, hogy szolgáljunk. Peter Cavanna, aki több idegen nyelven beszélt folyékonyan, hetente egyszer elment rabokat látogatni a helyi börtönben. Amikor a rabokat áthelyezték egy másik börtönbe, levelezésben tartotta velük a kapcsolatot. Végül csaknem negyven férfivel levelezett spanyolul és angolul. Ez a levelezés egyrészt bátorságot öntött beléjük, másrészt örömmel töltötte el Petert is az utolsó éveiben. A körülötte élőknek gyakran mesélt a levelezőtársainak hogylétéről.
Mindenki megtalálhatja azt, ami örömmel tölti el. Olyan fontos lenne hálát adni minden nap valamilyen kis dologért, legyen az a napsütés, madárdal, vagy egy kisgyermek mosolya. Lehet egy növény az ablakpárkányon, vagy egy madáretető a hátsó verandán, amire oda kell figyelni. Sose mulaszd el a lehetőséget, hogy rámosolyogj valakire, vagy egy kedves szót szóljál, legyen az barát, vagy idegen, vagy épp a házastársad. Ha még tudunk olvasni – most, hogy végre van időnk! –, behozhatjuk mulasztásunkat a klasszikus regények terén. Én mindig élveztem a nagy zeneszerzők műveit, mindenekelőtt Bachot és Händelt.

Hétvégeken mindig szerettem egy finom ebédet és hideg sört elkölteni a családom és barátaink társaságában. Mi lehet csodálatosabb, mint kenyeret törni másokkal? Ahogy Jézus mondta: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20) Minden, ami közösséghez vezet, gazdagítja az életünket.
Persze, a közösségépítés időbe telik. De ez egy másik dolog, amit öregkoromra megtanultam: nem kell annyit rohangálnom egyik találkozóról a másikra, hanem több időt töltök a feleségemmel, gyermekeimmel és unokáimmal, sőt a szomszéd gyerekekkel is.  Az egyedül töltött idő is nagyon értékes. Kint, a természetben csöndben elmélkedni Isten teremtésén: ez mindenképpen jó testnek és léleknek. Néha a „létezés” sokkal fontosabb, mint a „cselekvés”.