Részlet új könyvünkből: Carlo Acutis édesanyja beszél fiáról

Santa Margheritán időnként alkalmunk volt hajókázni is, sógoromnak van ugyanis egy kis motoros jachtja, amivel akár az egész napot a tengeren tudtuk tölteni. Több kiruccanásra is emlékszem Cinque Terre felé. Sok-sok órán keresztül a tengeren voltunk, a háborítatlan természetben, a víz tiszta volt, és tele hallal.

A nyaralás egyik utolsó napján egészen Porto Veneréig hajóztunk, ami nincs messze La Speziától. Nyugodtan haladtunk, amikor egyszer csak delfinek raja közelítette meg a hajónkat, és mellettünk úsztak. A nagypapa azt mondta, hogy soha életében nem látott még hasonló jelenetet. Olykor egy-egy delfin közel jött a hajóhoz, de több tucat soha.
Egy egész raj volt. Az állatok ugrándoztak a hajó körül, és követtek, bármerre kanyarodtunk. Az volt az érzésem, hogy egyszerre akarnak minket védeni és átragasztani ránk az örömüket. Emlékszem Carlo arcára is, eksztázisban volt, ragyogott.

Csak később tudtam meg, hogy az előző napokban többször kérte Jézust, hogy mielőtt újra kezdődnek a hétköznapok, hadd lásson élőben delfint. Egyik kedvenc állata volt ugyanis. Először Gardalandban látott delfineket, ahová minden évben elmentünk egy nap szórakozásra a születésnapja körül. A sokféle előadás között volt delfines is. Ott, Porto Venere mellett a tengeren jó pár percig velünk maradtak. Ma visszatekintve biztos vagyok benne, hogy különleges kegyelem volt, szinte azt mondhatnám, egy figyelmesség Carlo iránt az Úr részéről. Egyébként már kiskorától különleges ajándékokat kapott az Úrtól. Carlo folyamatos párbeszédben állt vele, és elmesélése alapján az Úr szinte mindig teljesítette kéréseit. Ez volt talán a titka, hogy folyamatos bensőséges kapcsolatban állt Jézussal.
Arra vágyott, hogy a körülötte élők mind ilyen kapcsolatban legyenek vele. Ezt nem tartotta kiváltságnak.

Úgy vélte, mindenki előtt nyitva áll, hogy ilyen kapcsolata legyen Jézussal.

Mindenkit arra biztatott, hogy bármilyen szükségben forduljon az Úrhoz. „Ő meghallgat és válaszol” – mondta. – „Hinni kell benne, hogy ez a kapcsolat lehetséges és valóságos.”
(…)

Az egyik este elmentünk Portofinóba vacsorázni. Amikor kijöttünk az étteremből, Carlo kicsit félrevonult. Olyan volt, mintha ott sem lenne. Gondterheltnek és szomorúnak tűnt.
Nem mondtam neki semmit. Időnként voltak ilyen pillanatai. Idővel megtanultam, hogy ilyenkor ne tolakodjak be a lelkébe. Hogy békén hagyjam. A hazaúton is feltűnően hallgatag volt. Bementünk a házba, üdvözöltük a nagyszülőket, és felmentünk a szobába aludni. Talán egy kicsit hosszasabban néztem a kelleténél, mert úgy érezte, meg kell szólalnia. Nagyon érzékeny volt. Nem akart nekem aggodalmat okozni, ezért ő kezdett neki és osztotta meg velem lelkiállapotát.
Elmondta, hogy amikor kijöttünk az étteremből, egy belső hangot hallott, amiről úgy érezte, Jézus hangja.

Ennyit mondott: „Szomjazom.”

Igen, ugyanazt, amit Jézus a kereszten mondott kicsivel a halála előtt. Elmagyarázta nekem, hogyan értelmezi ezt: az Úr meg akarta vele értetni, hogy hogyan érzi magát a Portofinót jellemző fényűzésben, gazdagságban, bőségben. Nem ítélkezés volt ebben a szóban, hanem Jézus szomjúsága, hogy mindenkit megmentsen, és különösen azokat az embereket, akik ott voltak.

Nagyon megérintettek a szavai. Még jobban megértettem, hogyan viszonyuljak az anyagi javakhoz, még mélyebben átéltem, hogy nem a gazdagság tesz boldoggá, és hogy egyetlen aggodalmunk az kellene hogy legyen, hogy megmentsük a lelkünket és azokét is, akikkel találkozunk: mire jó, ha megnyered a világot, de közben elveszíted saját magad? Carlo többször megosztotta velem, hogy szerinte „a hitben való előrelépés a lét felé közeledik, és a birtoklástól pedig távolodik”.

Carlo folytatta a beszédet: ha Isten birtokolja a szívünket, akkor mi pedig a végtelent birtokoljuk. És elmagyarázta, hogy ha valaki csak az anyagi javakban bízik, és nem az Úrban, az olyan, mintha valaki egy visszafele életet élne, mintha egy sofőr nem egyenesen és gyorsan a célja felé haladna, hanem mindig az iránnyal szembemenne, a céljától távolodva, azt kockáztatva, hogy összeütközik valakivel.

Néhány nappal később, egy reggel a nagyszülők meghívták hajózni ismerőseiket. Közülük néhányan nemesek voltak. Ha jól emlékszem, az egyikük egy gróf volt. Mielőtt beszálltunk volna a hajóba, az egyik vendég megkérte a két tengerészt, akik rendben tartották a hajót és a nagypapának segítettek kihajózni és kikötni, hogy segítsenek a „gróf úrnak” beszállni a hajóba. Úgy megnyomta a „gróf” szót, mintha csak a státusát akarta volna hangsúlyozni. Emlékszem, hogy Carlo belepirult. Nagyon zavarba jött attól, hogy ezek az emberek így beszélnek. Fényévekre érezte magát ettől a sznob viselkedéstől, és nagyon szégyellte magát. Ezen nem tudott változtatni.

Ilyen volt a fiam. Nagyon egyszerű. Nem szerette a címeket és a mindenféle titulusokat, amiket az emberek a nevük elé ragasztanak. Mintha arra lenne szükségük, hogy a különbözőségüket hangsúlyozzák, és elkülönüljenek a velük együtt lévőktől. Carlo nem szerette, ha valaki fontosnak érzi magát, aki a többiekkel azt érezteti, hogy alacsonyabb rendűek, vagy aki beszédében és viselkedésében érezteti a vagyoni vagy státusbeli különbséget. Neki a címek, a kitüntetések, a pénz csak papírhulladék volt, ami a kukában végzi. Úgy tartotta, hogy nem mi választjuk, hogy gazdagnak vagy nemesnek születünk, nincs is benne semmi érdemünk, ha azok vagyunk. Azonban „nemes lelkűek, azok valóban döntésünk alapján vagyunk, saját akaratunkból, és akinek sikerül azzá válni, sok érdemet gyűjt a mennyben”.

A könyv megrendelhető itt: https://ujvarosonline.hu/konyvek/antonia-salzano-acutis/a-fiam-titka/carlo-acutis-eletszentsege-es-lelkisege