Ha valakinek nem jut, más kettőt kapott

Giordani a XX. századi katolikus kritikai gondolkodás kiemelkedő alakja, olasz szentírástudós, politikus, újságíró volt, aki markánsan elítélte a háborút és az embert megnyomorító ideológiákat. Az Új Város Kiadó jóvoltából rövidesen magyarul is kézbe vehetjük A testvér (Il fratello) címmel, először 1954-ben, alig tíz évvel a II. világégés után megjelent könyvét. Ebből idézzük ezt a szociális kiáltványnak is beillő gondolatmenetet.

Az irgalmasság erkölcsi és anyagi kötelesség: táplálva a szenvedőt magamat táplálom; hiszen az ő éhsége az enyém és az egész társadalomé, aminek én is szerves része vagyok. Nem szórhatjuk a tengerbe a gabonát, ha van, aki éhezik a világ más részén.

„Sokan egyetlen test vagyunk”: nem okozhatunk kárt az egyik tagnak azért, hogy előnyben részesítsünk egy másikat.

Ha mégis így teszünk, megfizetjük az árát: forradalmak, rendbontás, járványok itt és a pokol odaát. Azt gondolhatnánk, hogy ez az elv mára már felszínessé vált, amikor a dolgozók elértek már egy bizonyos jólétet. Pedig sohasem volt olyan aktuális, mint ma, és éppolyan széles körben érint mindenkit, mint a fejadagok, a koncentrációs táborok, a deportálások és a munkanélküliség idején, a háborúban és közvetlenül a háború utáni években.

A legutóbbi konfliktus csillagászati összegekbe került, amelyből arra tellett, hogy hullahegyeket és romokat tornyozzunk egymásra. Pedig csillapíthattuk volna belőle az éhséget, ami tbc-t okoz, testi romlást, elkeseredést, forradalmat, ami a pokol. Az a civilizáció, amely tolerálja, hogy gazdag emberek mellett éhező Lázárok éljenek, halálos bűnben élő civilizáció.

Azt is mondták: a föld haldoklik, csökkennek az erőforrásai, és a háborúk éppen az éhség miatt törnek ki. Ezekkel és a születések szabályozásával akarják egyesek ezt a problémát megoldani, megölve az életet.

Pedig az erőforrások nem hiányoznak: a szeretet hiányzik – és az intelligencia –, amely köröztetné a javakat.

A keringés élet, a felhalmozásból fakadó pangás gyűlölet, forradalmak és háborúk gyújtósa: halál. A társadalmi gonoszság mérőszámát, amelyet a proletariátus képvisel a modern időkben, a kenyér bizonytalansága jellemzi: bizonyos időben, bizonyos helyeken ez az a tömeg, amely éhezik. Krisztus nem tudott olyan anyát vagy apát elképzelni, akik a kenyeret kérő gyermeknek követ adnának. „Saját kezét eszi” – mondják a mi vidékünkön a szegények. Ez ateista cselekvés: nincs meg a betevő földi falatjuk, és ezért nem látják az Atyát a mennyben.

Manapság pedig a gazdag országokban kezd kialakulni a lelki proletariátus: azaz egy olyan tömeg, akik anyagilag gazdagok, de lelkileg nyomorultak, mert a munka világának „lélekölő” folyamatát szenvedik el. Az evangéliumi elv a barátra éppúgy vonatkozik, mint az ellenségre. Mert az embert tekinti, nem az álarcot vagy a rangjelzéseket és a címeket. „Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére.” (Rm 12,20)

Egy keresztény módon rendezett társadalomban elképzelhetetlen, hogy egy állampolgárnak, egy testvérnek ne legyen meg az éhezés ellen a minimuma.

Hacsak nem valami rendkívüli körülményről van szó vagy nem a lustaságnak és tétlenségnek köszönhető (a tétlenség pedig társadalmi igazságtalanság, ahogy Szent Pál mondja, „aki nem dolgozik, ne is egyék”), tehát ha nem valami rendellenes dologról van szó, akkor, ha valakinek nincs mit ennie, az annak jele – mondanák az egyházatyák –, hogy meglopták őket. Ha valakinek egy adag sem jut, az azt jelenti, hogy valaki más kettőt kapott. Ha a legtökéletesebb szociális törvények lennének is érvényben, az emberi természet miatt akkor is lennének szegények, és köztük olyanok is, akiknek kenyérre van szükségük. Az irgalmasság cselekedeteinek szükségességét az emberi természet indokolja; és ezek csodás módon mozgásba hozzák a szeretetet azáltal, hogy körforgásban tartják a kenyeret: ez a csoda a kenyéradományból társadalmi szentséget teremt, amelyen keresztül Istennel találkozunk a szeretetben, és a testen keresztül a lelket tápláljuk.